2010. december 24., péntek

A csapda

Már régóta adós vagyok azzal, hogy példát nyújtok a természeti-társadalmi-gazdasági problémák egy olyan halmazára, melyek együttesen megoldhatatlan komplexet jelentenek a jelenlegi társadalmi-gazdasági berendezkedésünk és problémakezelési mechanizmusaink számára. Az alábbiakban megpróbálom ezt, bár hozzá kell tennem, bármennyit is pepecseltem az alábbi poszttal, nem vagyok teljesen elégedett az eredménnyel. Nehéz ez a téma, minden szempontból.
Számos "a rendszerből kifelé mutató" problémahalmaz létezhet, és állítom (egyelőre különösebb bizonyítás vagy bizonygatás nélkül), hogy a világban ma egyre inkább eluralkodni látszó természeti, társadalmi és gazdasági válságtünetek mögött is ilyen problémahalmazok állnak. Ez abban nyivánul meg, hogy az egyik probléma kezelésére foganatosított intézkedéseink a rendszer valamely más pontján viszont újabb problémákat idéznek elő. (Minden igyekezetem ellenére nem tudom megállni azért, hogy ne linkeljem ide a kedvenc esszéim egyikét.)
Na lássunk hát egy ilyen problémaláncolatot -- talán éppen azt, amely a leghamarabb és a leginkább közvetlenül fenyegeti az emberiséget globális "biliborítással":

  1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
  2. A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
  3. A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!)



Mindhárom említett pont önmagában is egy-egy meglehetősen komplex, de azért nem áttekinthetetlen terület, melyről az interneten számos jobbnál jobb írás, értékelés, statisztika, stb. található. Tőlem most annyi telik, hogy logikus vázlatpontok (mintegy tézisek) sorozatába szedem az összefüggő problémák esszenciáját. Akiben kérdések merülnek fel, azt bátorítom, hogy olvasson utána. Ennek elősegítésére, már az egyes tézisekhez is igyekszem némi háttéranyagot nyújtani (az érdeklődő olvasók némi google-özéssel további háttéranyagok garmadáját találhatják az interneten, minden pont mellet, pro és kontra is). Lássuk tehát:

  1. Földünk kőolajkészletei jelenleg "merülnek ki" (azaz pontosabban: a kitermelésük nem fokozható, elkerülhetetlenül csökkenni fog)
    1. A fosszilis energiahordozók csak korlátozott mennyiségben állnak rendelkezésre a földkéregben, fogyásuk már a kitermelésük megkezdésekor elkezdődött.
    2. Földünk konvencionális kőolajkészleteinek jelentős részét (a becslések többsége szerint megközelítőleg a felét) mára már elhasználtuk.*
      1. Az ismert kőolajkészletek kitermelés miatti fogyásának üteme ~1980 óta meghaladja azoknak az új felfedezések miatti gyarapodásának ütemét.
    3. Mint annyi mindenből, kőolajból is először a könnyen hozzáférhető és jó minőségű készletek kerültek kitermelésre, azaz a hátralévő 50% az első 50%-nál csak sokkal nehezebben (nagyobb energiaráfordítással, környezeti kockázattal, stb) termelhető csak ki. *
    4. Az egyes kőolaj és földgázmezők kitermelési ütemének fizikai korlátai is vannak. Ezek azt eredményezik, hogy a kitermelés csak körülbelül az eredeti készletek felének elfogyasztásáig fokozható, ezután viszont mindenképpen csökkenésnek indul. A készletek második fele már csak lassuló ütemben, hosszú idő alatt fokozatosan hozható felszínre. Nagyobb tartományok (pl. egyes országok, kontinensek) vagy akár az egész Föld kőolajtermelése ugyanilyen mintázatot követ.*
    5. Van egy kitüntetett pillanat, amikor a kőolaj-kitermelés világszinten tetőzik. Ez a pillanat (kb.) most van.
      1. Tény, hogy az eddigi legnagyobb olajkitermelés 2008 júliusában volt, napi 74,7 millió hordó kitermelési csúccsal, mely azonban csak minimálisan haladta meg a 2005 májusában mért korábbi kiermelési csúcsot. * *
      2. A Föld legjelentősebb kőolajmezőinek és kőolajkitermelő országainak többsége jelenleg már dokumentáltan hanyatló fázisban van.* *
      3. Tényleges geológiai adatokon, geofizikai és statisztikai modelleken nyugvó elemzések alapján a globális olajcsúcs (a kitermelés hanyatlásának a kezdete) nagy valószínűséggel valamikor 2005 és 2020 közé tehető. *
  2. II) A kőolajnak (és a további fosszilis energiahordozóknak) nincsenek reális alternatívái
    1. A kőolaj energetikai kiváltására alternatívaként szóba jöhető megoldások mindegyike maga is a következő három probléma valamelyikétől (esetleg többtől is) szenved:
      1. Szintén kimerülnek (pl. kőszén, földgáz, atomenergia, geotermikus energia...)
      2. Alacsony nettó energia-kihozatal (pl. biomassza, nemkonvencionális kőolaj-források, napenergia, szélenergia, stb...) * *
      3. Nagy beruházásigény (bonyolult infrastruktúra, magas nyersanyagszükségletű és energiagényű(!) beruházások -- pl. napenergia, szélenergia, mélytengeri kőolaj, atomenergia, geotermikus energia, stb.), amely különösen a következő pont fényében kérdésessé teszi az érdemi megvalósíthatóságot.
    2. Hihetetlen sok energiát kellene alternatív forrásból kiváltanunk (lásd az ábrát), és egyetlen szóba jöhető technológia sem valósítható meg problémamentesen ezen a skálán (vagy, ha mégis, akkor annak várhatóan igen komoly káros mellékhatásai lennének...) *


      Az emberiség jelenleg évente ~1 köbmérföld (~4 km3, azaz mintegy két Balatonnyi) kőolajat használ el. Az ábra az ezen kőolajmennyiség energetikai kiváltásához szükséges beruházások nagyságát illusztrálja. Ahhoz például, hogy ezt a kőolajmennyiséget fokozatosan vízierőművekkel váltsuk ki, ahhoz 50 éven keresztül minden évben négy akkora erőművet kell felépíteni, mint a ma létező legnagyobb vízierőmű. Hasonlóképpen, atomerőművekből, szélerőművekből stb. is 50 éven keresztül minden évben az ábrán látható mennyiségeket kellene üzembe állítani. * *


    3. Ráadásul a különböző energiahordozók/források egymást csak korálátozott mértékben képesek helyettesíteni.
      1. A kőolaj és a belőle finomított üzemanyagok a legkoncentráltabb energiahordozók közé tartoznak, mely ideálissá teszi őket a közlekedési üzemanyagokként való felhasználásra. Erre a célra minden alternatív megoldás (pl. akkumulátorok, hidrogén) igen problémás.
      2. A kőolajat nemcsak energetikai célokra hasznosítjuk, hanem közvetlenül vagy közvetve szinte minden civilizációs vívmányunk kőolaj-származéknak tekinthető (műanyagok, műtrágyák, növényvédőszerek, gyógyszerek, számítógépek, távközlés, palackozott víz, eldobható pelenka, stb.)

Egyetlen alternatívaként tehát a kőolaj- (és energia-)fogyasztásunk elkerülhetetlennek látszó csökkentése marad nyitva az emberiség számára. De úgy tűnik, hogy ennek a megoldásnak a kivitelezhetőségével is gondok vannak a jelenlegi társadalmi gazdasági rendszerünk keretein belül:

III) A mai társadalmi-gazdasági berendezkedésünk működése teljesen energiafüggő (sőt, pontosabban az energiabázis növekedésétől függ!) * * * *
1) Jelenlegi globális pénzrendszerünk alapja a hitel. A világon forgalomban lévő összes pénzmennyiség óriási többsége mögött nincsen semmiféle fedezet csak a jövőbeni visszafizetés ígérete. (Kamattal!)*
2) A tőke+a kamatok jövendőbeli visszafizetéséhez a gazdasági növekedés (hite) biztosítja a kereteket. Egy növekvő gazdaságban a hitelek (és a kamatok) többsége visszafizethető. Egy csökkenő méretű gazdaságban még a tőketartozás visszafizetése is sokak számára lehetetlenné válik. *
3) A gazdaság növekedése a gazdasági rendszer metabolizmusának (a természeti erőforrások felhasználásának) a növekedésével jár.
--3a Az energiaforrások kitüntetett fontosságú és igen nehezen helyettesíthető erőforrások, (legfeljebb csak egymással helyettesíthetők, azt is csak korlátozottan).
--3b A kőolaj, koncentrált energiatartalma és könnyű kezelhetősége miatt különösen kiemelkedő jelentőségű és nehezen helyettesíthető energiaforrás
4) Az elérhető természeti erőforrások összmennyiségének csökkenése a gazdaság mögötti maradék fedezet elolvadásához és a jövőbeli növekedés hitének összeomlásához vezet. Ez pedig az egész gazdasági rendszer válságát majd összeomlását (átalakulását?) vonja maga után. (És ez a folyamat már elkezdődött...)

P.S. Nem szokásom utólag hozzányúlni a bejegyzéseimhez, de ennél a bejegyzésnél most szeretném fenntartani magamnak a későbbi kiegészítések és pontosítások jogát. Az ok: szeretném, hogyha ebben a kulcsfontosságú témában a lehető legátgondoltabb, megalapozott és hosszabb távon is naprakész anyagot sikerülne összeállítanom. És egyúttal kérném is ehhez a Ti olvasói segítségeteket: kommentáljátok ezt az oldalt, írjátok meg, ha valami szerintetek kimaradt, vagy egy új jó írás jelent meg valahol valamelyik pontnak az alátámasztására...

P.S.2. Minden kedves olvasónak boldog Karácsonyt!

Tovább...

2010. augusztus 26., csütörtök

Túllövés napja

"It’s a bit like selling the family silver to pay your credit card
bills and pretending your finances are fine"
(Aniol Esteban, New Economics Foundation)

Mi is igazából a probléma a mi kellemes, kényelmes és szuperhatékony társadalmi-gazdasági berendezkedésünkkel? Igazából csak annyi, hogy nem fenntartható, és ez azt jelenti, hogy nem is fog fennmaradni. Alternatíváink pedig nincsenek, és mindent elkövetünk, hogy ne is legyenek. Jelenlegi életmódunkkal magunk alatt vágjuk a fát. Ráadásul jó mélyen, hogy ne legyen feltűnő. De ha elfogulatlanul és kellő alapossággal el kezdjük vizsgálgatni a részleteket, ijesztő lesz a kép. Az emberek többségét azonban nem igazán lehet rávenni arra, hogy részletekre figyeljen. Hogyan lehet akkor mégis kommunikálni a problémákat?



Erre egy szép kísérlet a "Túllövés napja" (saját fordítás, várok javaslatokat jobb magyarításra). A két nemzetközi civil tudományos szervezet, a Global Footprint Network, és a New Economics Foundation által életrehívott kezdeményezés minden évben annak a napnak kíván emléket állítani, amelyen az emberiség összes fogyaszása eléri a természet által az adott évben összesen előállított javak mennyiségét. Mindezt részletes adatbázisok alapján, az ökológiai lábnyom számításához kidolgozott módszertan alapján, tudományos igényességgel számszerűsítik.

Az idei évben augusztus 21 lett az a nap, amikor az emberiség kimerítette a számára fenntartható módon rendelkezésre álló "éves ökológiai keretet". Az év hátralévő részében felhasznált erőforrások és kibocsátott szennyezők előállítása illetve semlegesítése még optimális gazdálkodás mellett is meghaladja az ökológiai rendszerek normális éves kapacitását. Más szóval mostantól az év végéig egyfajta "költségvetési hiányt", ökológiai adósságot halmozunk fel, mely a légkörünkben felhalmozódó szén-dioxid, kimerülő érctelepek, vagy talajerózió formájában egyaránt megvalósulhat, és éppúgy mint a közgazdaságban megszokott "testvérei", hosszú távon komoly kockázatokat rejt az azt halmozó társadalom számára.

Glöobális ökológiai költségvetésünk az elmúlt 30 évben fordult negatívba. Egészen az 1970-es évekig elvileg még fenntartható módon kielégíthetőek lettek volna az emberiség "anyagcsere"-igényei, jóllehet már akkor is jelentős terültei és szerkezeti aránytalanságok alakultak ki. Ami azóta van, az viszont tisztán ökológiai ámokfutás.


A jelenlegi helyzetet ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor valaki nem egészen nyolc hónap alatt feléli az egész éves jövedelmét. Meddig fenntartható mindez? A tartalékok kimerüléséig. A természeti környezet pedig már számos jelét adja kapacitásai kimerülésének: gondoljunk akár a lassan de biztosan nyomuló éghajlatváltozásra, az óceáni ökoszisztémák összeomlására, az olajcsúcs közeledtére, vagy akár az aktuális (nagy) gazdasági válságra, melyből valahogy csak oly nehézkesen és felemás módon sikerül kilábalnunk. Mintha a gazdasági válságok, a ciklikusság kezelésére használt "hagyományos recept" (a gazdasági növekedés erőltetése) kezdené érvényét veszíteni a megváltozott környezetben. Nagy baj lesz ebből, ha nem változtatunk. Növekedés helyett most már inkább erősen fékezni kellene, és irányt változtatni, amíg lehet. Erre emlékeztet engem a túllövés napja.

További olvasnivalók a túllövés napjáról:
Global Footprint Network közlemény
New Economics Foundation közlemény
The Guardian elmélkedés
FigyelőNet cikk

(A két poszttal ezelőtt megkezdett sorozat második részével még mindig adós vagyok, ez még mindig nem annak a posztnak a folytatása. De ami késik, nem múlik (reméljük...))

Tovább...

2010. augusztus 9., hétfő

Címlapsztori

Hogy ne érhessen az a vád, hogy megalapozatlanul állítok hajmeresztő dolgokat világunk működéséről és jövőjéről, gondolataimmal időnként megpróbálok kiállni a tudományos megmérettetés pódiumára. Magyarul megpróbálok igényes, és szakmailag is megalapozott, védhető tudományos cikket, cikkeket is írni mindabból amikről itt a blogomban is járatom a számat. E munkának első gyümölcse az elmúlt hetekben jelent meg a "Conservation Biology" című vezető természetvédelmi szakfolyóirat aktuális (2010 augusztusi) számában. Az eddigi visszajelzések nagyon pozitívak: alapos és jól megírt esszé, mely nagyon jelentős, de mégis alig emlegetett kérdéseket vet fel. A legfontosabb visszajelzés azonban magától az újságtól jött: címlapra kerültünk.



A cikkben vizsgált fő kérdés az, hogy milyen hatással lesz az olajcsúcs (vagy általánosabban az emberiség energia-bázisának csökkenése) a természes ökoszisztémákra és a természetvédelemre nézve. Ha azt gondoljuk, hogy az energiaválság egy, az éghajlatváltozással összemérhető nagyságrendű probléma (sőt, tulajdonképpen ugyanannak az alapproblémának a két oldaláról van szó...), akkor megdöbbentő a két probléma megértésére fordított erőfeszítéseink aránytalansága. Az éghajlatváltozás (többek között ökológiai) hatásait vizsgáló cikkekből Dunát lehet rekszteni. Ugyanakkor az olajcsúcs lehetséges ökológiai hatásai teljesen feltáratlanok. E szinte szűz területre merészkedtünk be a két amerikai kollégámmal közösen alkotott cikkünkkel.

Itt most gondolatébresztő "érdekességként" mindössze csak egyetlen táblázatot emelek ki a cikkből. Ez arról szól, hogy várhatóan hogyan, milyen "irányban" változik majd ember és természet kapcsolata egy "energiaszegény" világban. Néhány olvasói visszajelzés, valamint a szerzők benyomásai alapján ez a primitív táblázat az egész cikk egyik kulcseleme, mely fontos, új, eddig jobbára kimondatlan üzeneteket hordoz. (A cikkben egyébként persze még egy csomó mindenről szó van, akit érdekel annak szívesen átküldöm a pdf-et.) Mindazonáltal döbbenetes, hogy ilyen egyszerű kvalitatív és tapogatózó megállapításokkal egy nemzetközi világfolyóirat címlapjára lehet kerülni. Ez is csak azt mutatja, hogy mennyire nincs köztudatban a téma: még csak ilyen szinten sem beszélnek róla, még ez a tapogatózó tárgyalásmód is újdonságnak számít.

 
Kedvező változások
Kedvezőtlen változások
Mezőgazdaság
termelés intenzitásának csökkenése
a művelt területek esetleges növekedése (pl. "bio"üzemanyagok átmeneti térhódítása)
Erdészet
hagyományos művelési formák előtérbe kerülése
esetleges túlhasználat (pl. fatolvajlás terjedése)
Közlekedés és turizmus
csökkenő mobilitás és távolsági kereskedelem --> kisebb inváziós (behurcolási) nyomás


az alapvető szükségletek helyi megtermelése --> növekvő táji diverzitás
csökkenő turisztikai jövedelmek a természetvédelem számára, a turisztikai hasznosíthatóság leértékelődése
Természet-védelmi politika
növekvő figyelem a lokális fenntarthatóság felé
csökkenő érdeklődés a nagyskálájú problémák iránt, gyengülő nemzetközi programok és intézmények

(Elnézést azoktól akik a legutóbb megkezdett gondolatsor folytatását várták, az még várat magára, egyelőre nem jutott időm rá. Ez a dolog viszont most aktuális és elavul ha nem írom meg...)

Tovább...

2010. június 26., szombat

Tézisek

A közelmúltban igencsak besűrűsödött az életem. Ez többek között abban nyilvánult meg, hogy sok olyan dologra sem jutott időm, amelyet fontosnak hasznosnak és/vagy kellemesnek érzek. Így például a blogomra sem – pedig már hónapok óta gyülemlik bennem a sok kiírnivaló. A helyzet még most sem normalizálódott teljesen, de az igény/hiányérzet már átlépte a küszöböt, így belevágok.

Az időhiány leginkább, néhány társadalmilag/munkahelyileg kikövetelt, ámde maximálisan időrabló tevékenységre vezethető vissza. Ezek közül is a legfontosabb a doktori (PhD) dolgozatom megírása volt, amelyet, mint jelenthetem a dolgaim iránt érdeklődőknek, sikerült elkészítenem, sőt minden eddigi érdemi visszajelzés alapján magasan a léc fölött vettem az akadályt. (Eddig csak egy „házi” védésen vagyok túl, az igazi „nagy” védésem majd valamikor ősszel lesz esedékes.)

Igazából büszke is lehetnék a jól sikerült dolgozatra, ha nem lenne néhány zavaró tényező, melyek némi keserű mellékízt visznek a dologba. A tudomány, a kutatások, mai állása szerint abszolút kurrens és releváns témákat boncolgatok. Ráadásul olyan, holisztikus és gyakorlatias ("policy relevant") megközelítésben, ahogy azt világszerte is kevesen tudják, merik azt felvállalni. Nemzetközi szinten is érdekes, újszerű amit csinálok (olyannyira, hogy eddig a legjobb visszajelzéseim is külföldről vannak; a hazaiak többsége (tisztelet a kivételnek) nem érti, hogy mit „bűvészkedek”, miért kavargok ennyit a különböző tudományágak határmezsgyéin). Akkor mégis miért a hiányérzet, a keserű mellékíz?



A rövid választ Jand bloggertársam egy közelmúltbeli esszéje segített megfogalmazni: mindez arra vezethető vissza, hogy munkámban egyáltalán nem kérdőjelezek meg néhány a jelenlegi társadalmunkat, problémakezelésünket meghatározó dogmatikus alapvetést, melyek tarthatatlan voltáról az elmúlt években (többek között tudományos tevékenységem egyfajta „melléktermékeként”) fokozatosan meggyőződtem. Ugyanis a megannyira komplex és holisztikus megközelítés mögött is alapjában a jelenlegi társadalmi-gazdasági világrend és az azt létrehozó kultúra keretei között próbálok meg problémákat azonosítani és megoldásokat szolgáltatni. A jelenlegi világrend/kultúra tarthatatlanságáról azonban már meggyőződtem. És a megoldások, amiket őszintén látok, azok mind-mind kifelé mutatnak a jelenlegi rend keretei közül.

Az, hogy írója sem hisz igazán benne, sajnos erőteljesen kétségbe vonja dolgozatom hitelét. Kemény szavak ezek, bár szinte biztos vagyok benne, hogy nagyon sok doktori dolgozat esetében hasonló a szituáció, legfeljebb a szerző nem meri bevallani, talán még önmagának sem, hogy nem hisz abban, hogy az általa felvázoltak valaha is érdemi megoldást nyújthatnak valamire. Persze ez valahol talán természetes is, mert a rendszer (amelynek az oktatás és a tudomány is része) nem tudja kezelni a rendszerből kilépő, kimutató gondolkodást. (Esetemben, a dolgozatomban szerintem el is mentem körülbelül a végletekig, ameddig a rendszer keretein el lehet menni, időnként már szinte a recsegést is hallottam, ahogy feszegetem azokat. Hivatkozom amúgy a blogomra is kétszer, nem tudom feltűnik-e az olvasók közül valakinek is valaha…)

Most viszont kihasználva a blog és az internet nyújtotta lehetőségeket, ezúton szeretnék a helyére illeszteni néhány gondolatot, melyre a dolgozatomban nem volt lehetőség. Ezek a gondolatok jóval túl is mutatnak a dolgozatomon, sőt a tudomány és a tudományos megközelítés lehetőségeinek határain is (legalábbis erősen súrolják azt...). Megtartok viszont a dolgozatom (és általában a tudományos információáramlás) világából egy egyszerű ám hatékony formai elemet (ha már úgyis belejöttem): egyszerű pontokba („tézisekbe”) szedve próbálom kölönösebb elkalandozásoktól mentesen, lényegretörően összefoglalni a dolgozatomban elhallgatott alapvető igazságokat, melyek egyben az egész blog fő üzenetét is jelentik:

0.) Nem az éghajlatváltozás a legnagyobb probléma
Kemény szavak ezek egy az éghajlatváltozás hatásaival foglalkozó, „abból élő” kutató szájából. Általában minden tudományos kutató kiemelten fontosnak látja a saját szakterületét, és lépten-nyomon annak jelentőségét hangoztatja.

1.) A különböző környezeti-társadalmi-gazdasági problémák egymással szorosan összefüggnek
A fentebbihez hasonlóképpen nem a vízhiány, a talajdegradáció, a hulladékproblémák, a munkanélküliség, a társadalombiztosítási ellátórendszerek egyensúlyzavarai, a GDP csökkenése, a népességnövekedés, a népességcsökkenés(?! – ugye, ugye, Magyarország, hogy mi mindent el nem tudnak hitetni velünk...), a szélsőséges politikai irányzatok térhódítása, vagy az olajhozam-csúcs stb., stb. a „legnagyobb” probléma. Ezek mind-mind tünetei, egy sokkal nagyobb háttér-problémának, mely valahol a kultúránk alapvetéseivel függ össze, és ezért nagyon nehezen fogalmazható meg, mondható ki. Ennek ellenére érdemes megpróbálni megfogalmazni ezt az alapproblémát (sőt, gondoljunk bele, nincs is ennél fontosabb dolog!). Íme néhány teljesen eltérő hátterű és különböző stílusban előadott, ám egyaránt figyelemreméltó próbálkozás: link1, link2, link3, link4 vagy link5 (ill. az itt hivatkozott könyv is!). Én most itt – megkísérelve a lehetetlent – a következőképpen próbálnám egyetlen mondatba besűríteni ezt az alapproblémát:
Társadalmi-gazdasági rendszerünk kulturális alapdogmáink által meghatározott fejlődése alapvető fizikai korlátokba ütközött.

2.) A problémák együtt a jelenlegi kultúra keretein belül megoldhatalanok...
Jelenlegi problémakezelési gyakorlatunk szerint, külön-külön (vagy olykor kisebb csoportokban, és ez már nagyon „előremutató” gyakorlatnak számít) próbáljuk kezelni a problémákat. Minden területnek megvannak a külön szakértői, akik kifejezetten (és általában kizárólag) az adott szakterület szempontjai szerint optimalizálnak. Ennek következtében valódi megoldások helyett tipikusan csak az egyik szakterülteről/ágazatról a másikra toljuk át a problémákat. Erre múltból és jelenből, kicsiben és nagyban egyaránt számtalan példa van, íme néhány áttekintőbb jellegű írás: link1, link2 (ld. a „Problématologatás” fejezetet).
Azt hogy sok probléma van, és hogy ezek súlyosak, azt mindenki láthatja, aki egy kicsit is figyelmesen járkál a világban, és saját környezetemben azt látom, hogy az emberek többsége valamilyen szinten ezt látja, érzékeli is. Az viszont, hogy ezek a problémák egy (a jelenlegi kutúránk keretein belül) megoldhatatlan, „gyilkos koktélt” alkotnak, még csak kevesen ismerték fel.
Az emberiség hagyományosan sikeres volt a problémák megoldásában. Régen is voltak problémák, ezek egy jelentős részét jól vagy rosszul, de mára már nagyjából megoldottuk (pl. rabszolgaság kérdése, számos fertőző betegség, élelmezés, ivóvíz...). Ebben a tudomány és a technika fejlődésének óriási szerepe volt, ami azt az érzést (hitet) keltheti az emberekben (és kelti is a többségben), hogy a tudomány és a technika ezután is meg fog oldani minden problémát. A figyelmesebbek azonban láthatják, hogy a megoldottak helyett mindig is újabb és újabb problémák jöttek. Egyre több a rendszer-szintű probléma, melyek mintha mindig csak makcsabbak, nehezebbek lennének a korábbiaknál. E sokasodó jelek, és az egyre nyilvánvalóbbá váló „problématologatás” azt sugallja, mintha a kollektív problémamegoldó-képességünk valamiféle „láthatatlan határaihoz” értünk volna. Nem véletlenül.
Ahhoz, azonban, hogy az emberek felismerjék az alapproblémát, és a jelenlegi kényelmes keretek (fenn)tarthatalanságát, szükséges hogy ezek a láthatatlan határok láthatóvá váljanak. Ez nagyon nehéz, lévén hogy egy komplex rendszerről van szó, melynek minden részletét nem ismerjük, nem is ismerhetjük. Hogyan lehetséges akkor mégis mindez? Hogyan beszélhetek ilyen meggyőződéssel valamiről, amit nem ismerhetek minden részletében? A megoldáshoz paradox módon az a tudomány szolgálhat kulcsot, mely alapjában maga is a jelenlegi társadalmi-gazdasági-kulturális keretek között, annak alávetve fejlődött ki. Valami „nemlétezésének” a bizonyítása a tudományban mindig sokkal nehezebb, mint valaminek a létezését megmutatni. Az előbbihez elég egy példát adni, de az utóbbi sem lehetetlen: számos olyan általános összegző fizikai törvényszerűség van, mely kereteket jelöl ki bizonyos folyamatoknak: pl. megmaradási elvek (anyagmegmaradás, energia-megmaradás) vagy a folyamatok irányára vonatkozóan (pl. a termodinamika második főtétele). Minden olyan folyamat lehetetlen, mely megsérti ezeket az általános összegző törvényszerűségeket. Most már csak azt kell megmutatni, hogy a társadalmi-gazdasági rendszerünk minden, a jelenlegi kulturális alapdogmáinkkal kompatibilis lehetséges fejlődésmenete előbb-utóbb (de sajnos inkább előbb) szükségszerűen ilyesfajta fizikai korlátokba ütközik. Ehhez szerencsére nem kell az összes kurrens környezeti-társadalmi-gazdasági probléma összes lehetséges kezelési mechanizmusát végigzongorázni – ez egy megvalósíthatatlanul nagy feladat lenne. Ehelyett elég meg keresni a problémák azon legkisebb összefüggő részhalmazát, melyek együttesen már kezelhetetlen, a jelenlegi rendszerben megoldhatatlan komplexet alkotnak. Ezt majd a következő blogbejegyzésemben kísérlem meg, hasonlóképpen „tézises” formában.

3.) ...és rövidesen annak felbomlásához vezetnek.
Az, hogy valami „fenntarthatalan”, az azt jelenti, hogy nem fog fennmaradni. Egyszerű, nem?

El kell hát kezdeni kifele gondolkodni a rendszerből. Ráadásul sürgősen, mert annál megrázóbb lesz az átmenet, minél később lépünk a tettek mezejére (pl. link). Az emberiség fennmaradása (belátható időtávon belül, persze) szerintem nem kérdés. Az, hogy a jövő emberei másképpen fognak élni és gondolkozni, az sem (különben nem maradhatnának fenn...) Az azonban, hogy a kialakuló kultúrák, valamint azokban élő emberek életminősége „emberséges” vagy „kegyetlen” lesz-e, illetve az, hogy mi (illetve utódaink) részt fogunk-e tudni venni ezek valamelyikében, az döntő mértékben a jelenlegi lépéseinken, cselekedeteinken múlik. Lehet még halogatni, de nem érdemes.

Tovább...

2010. március 30., kedd

Reziliencia

Olyan korban élünk itt a Földön, amikor néhány éven(!) belül gyökeres átalakulások fognak beindulni. Komoly a veszély, hogy az emberiség nem fogja tudni irányítani ezeket a változásokat, sőt, amennyire nem készülünk ezekre a változásokra, sajnos az is megeshet, hogy még csak lépést sem tud tartani velük. De hogyan lehet felkészülni valamiféle "váratlan" változásokra? És hogyan lehet egy egész társadalmat felkészíteni ilyesmire? Vajon a természet kínál valamiféle receptet erre?


Az emberiség jelenleg teljes gőzzel azon dolgozik hogy minél tökéletesebben kiaknázza, kimerítse Földünk véges erőforrásait. Ahogy fogynak a tartalékok, úgy csúszik bele civilizációnk mind inkább egy számos tünettel járó, többkomponensű globális válságba. Bármit is hozzon a következő 1-2 évtized, biztosak lehetünk benne, hogy kicsit sem fog hasonlítani az elmúlt 10-20 évre. Ha minden az eddigiekhez hasonlóan menne tovább (azaz pl. évi 3,5%-os növekedéssel számolva), akkor a következő ~20 évben az emberiség több forrást fog elhasználni és több hulladékot kibocsátani, mint amennyit az idők kezdetétől máig élt valamennyi ember valaha is összesen elhasznált és kibocsátott. Ez természetesen már nem következhet be, mert nincsen miből bekövetkezzen. Az erőforrásválsággal (peak oil) elértük a forrásaink határait, az éghajlatváltozással pedig a bioszféra hulladék-befogadóképességének határait kezdtük el feszegetni.

A következő évtizedek tehát a "nagy változások kora" lesz az emberiség számára. Elkerülhetetlenül megváltozik az a külső környezet, melyhez társadalmunk mindennapi tevékenységével alkalmazkodott. Mi kell ahhoz, hogy egy komplex rendszer viszonylag stabil tudjon maradni jelentős külső változások közepette is? Az ökológusok elvileg tudják a választ: ez a tulajdonság a reziliencia. Egy rendszert akkor nevezhetünk reziliensnek, ha a főbb "funkciók" sérülése nélkül képes a külső "sokkok" elviselésére. Rendszer, mint pl. az ökoszisztémák vagy társadalmi rendszerek, illetve funkciók, mint pl. az anyagáramlások fenntartása, struktúrák és az információ megőrzése. A sokkokról már beszéltünk.

Milyen rendszerek tekinthetők reziliensnek és melyek nem? Az ökológia a következő útmutatást adja:
(1) Minél kisebb önállóan is működőképes egységekből áll egy rendszer, annál reziliensebb. Az anyagáramlási ciklusok minél kisebb tér és időskálán alkossanak zárt körfolyamatokat (önellátás képessége, saját hulladékok feldolgozása) A jelenleg tartó éghajlatváltozás vizsgálatának egyik tanulsága az, hogy pl. a nagyobb távolságra vonuló madarak vagy a hosszabb életciklusú fák sérülékenyebbek, mint a kisebb tér- illetve időléptékben gondolkodó társaik.
(2) A generalisták könnyebben túlélik a nagy változásokat, a túlzott specializáció sebezhetővé tesz (nevezhető ez a "több lábon állás" elvének vagy "kockázatmegosztási" elvnek is).
(3) Nagy változások időszakában a komplexitás minimalizálódik (a túlspecializált szereplők/intézmények kiesnek, a lehetséges szerepek és kapcsolati viszonyok száma visszaesik, a felhalmozott információ elvész).

A hosszútávon stabil környezeti viszonyok a komplexitás növekedésének és a specializációnak kedveznek (gondoljunk pl. a trópusi esőerdőkre), ellenben a változó környezet a "több lábon álló" (generalista) szereplőkből álló egyszerűbb közösségeknek kedvez (pl. a jégkorszakok által ide-oda hajtott mérsékeltövi lomboserdők). Az erőforrások bősége szintén a komplexitás kialakulásának kedvez (gondoljunk itt a fényben és vízben gazdag trópusi esőerdőkre, vagy akár a kőolajban tocsogó saját társadalmunkra). A komplexitás és a specializáció jó dolgok: a források hatékonyabb kihasználását teszik lehetővé. Számos vizsgálat azt is kimutatta, hogy a komplexebb, több fajjal és összetettebb fajok közötti kapcsolatrendszerrel rendelkező közösségek stabilabbak, azaz kisebb térbeli és időbeli kilengéseket, ingadozásokat mutatnak, mint az egyszerűbb rendszerek. Ennek a hatékonyságnak és stabilitásnak azonban ára van: a reziliencia elvesztése. Ez egy nagyon nagy ár. Egy összeomló komplex rendszer ugyanis nem egy reziliens rendszerré egyszerűsödik, hanem ezen túlzuhan, és szinte teljesen eltűnik (a helyét pedig valamilyen másik a környezetében már meglévő reziliensebb közösség veszi át, mint ahogyan ezt jelenleg a brazíliai esőerdők cerrado ökoszisztémákra való lecserélődése esetén láthatjuk). A reziliens struktúrák ugyanis nem szükségszerűen részhalmazai a komplex struktúráknak. Mind a kettő hosszú evolúciós fejlődés eredményeképp tud kialakulni különböző környezeti viszonyok között (bőség, stabil környezet: komplexitás, forrásszegényebb, változékonyabb környezet: reziliencia).


És itt jön a lényeg.
Az elmúlt évtizedekben a modern nyugati társadalmak szinte maradéktalanul feláldozták rezilienciájukat a hatékonyság, versenyképesség, méretgazdaságosság, a készletmentes "just in time" megoldások, valamint a globalizáció oltárán. Társadalmunk és ezáltal mindannyiunk élete, életben maradása alapvető függőségbe került több nagy (globális) ellátórendszertől. A rossz hír azonban az, hogy ezek az ellátórendszerek fenntarthatatlanok. Az elvonási tünetek pedig kegyetlenek lesznek.

Sok szó esik manapság a fenntarthatóságról, elsősorban, mint áhított elérendő célról. Ebből logikailag következik az a (többnyire kimondatlan) tény, hogy a jelenlegi rendszer viszont nem tekinthető fenntarthatónak. És ami nem fenntartható, az garantáltan nem fog fennmaradni -- így vagy úgy, de meg fog változni. Ennek ellenére a világ abszolút nem készül semmiféle változásra. Mintha miden a status quo fennmaradásáról szólna. Mindenki erre készül. A rezilencia építésével senki sem foglalkozik, az erőforrások nagy része mindenféle "felesleges" (utólag majd ezt fogjuk gondolni) "fejlesztésre" megy el, melyek a régi csapásvonalat követve inkább csökkentik, mint növelik a társadalmi rezilienciát. Globalizáció, méretgazdaságosság, hatékonyságnövelés, újabb intézményi szintek bevezetése az újabb és újabb válságjelenségek tüneti kezelésére. Őrület.


Ahogy a természetes ökoszisztémáknál sem részhalmaza a reziliens alrendszer a teljes komplex rendszernek, úgy a mai komplex társadalmi-gazdasági rendszer esetén sem. A rezilienciát célzottan kell megteremteni, mert pillanatnyilag nincs jelen, és magától nem jön létre. Ha nem lépünk időben, akkor nem valamilyen békés XIX. századi vagy középkori állapot fog visszatérni, hanem egy sosem látott totális összeomlás feneketlen mélysége felé zuhan az emberiség. A helyünket pedig majd elfoglalja valami.

(Van itt ebben a témában egy nagyon jónak tűnő valódi tudományos igényességgel megírt (sajnos ez mostanában nem magától értetődő) helyzetértékelő jelentés, melyet még én is most olvasok, emésztek. Ha beválik és megihlet, akkor talán még egy-két önálló bejegyzést is kaphat a későbbiekben ezen a blogon -- ha még jut rá idő ebben az összeomlás előtt álló világban...)

Tovább...

2010. február 4., csütörtök

Miért éppen Haiti?

"The world doesn't have any idea how bad this situation is getting here; nobody's paying any attention to Haiti. And at the heart of it is the very severe environmental crisis in this country. The Haitian case is really quite unique in the world now; you have too many people living on land that can no longer support them."
Alain Grimard, UNDP Haiti, 2003

2010 január 12-én helyi idő szerint 16:53-kor egy meglehetősen erős, 7.0-ás erősségű földrengés rázta meg Haiti dél-keleti részét, mely mind emberéletekben, mind az ország infrastruktúrájában különösen nagy áldozatokat követelt. Az ország azóta is igen súlyos helyzetben van, és a nemzetközi közvélemény is kitüntetett figyelemmel kíséri a Haiti eseményeket. A katasztrófa hatására szinte példátlan nagyságrendű humanitárius akciók és nemzetközi összefogás bontakozott ki, szép példáját adva a nemes célok érdekében végzett áldozatvállalás és az összefogás erejének. Haiti esete azonban a vájt szeműek számára számos további különös tanulsággal is szolgálhat.



Ilyen és ennél nagyobb földrengés már máshol is történt a világon (többek között szinte a szomszédban is). Az azonban nem szokványos hogy az épített infrastruktúra mellett a társadalmi "infrastruktúra" is ilyen mértékben és módon összeomoljon. Haitin a kormányzás romokban hever, a közszolgáltatások alig működnek, a közlekedés szinte lehetetlen, a közbiztonság nulla. És alig van remény, hogy belátható időn belül normalizálódjon a helyzet. Miért
történhetett mindez?



Haitin az elmúlt évtizedekben egy világméretekben is szinte páratlan mértékű ökológiai és társadalmi válság bontakozott ki. Bár az ország történelme dicsőségesen látszott indulni (Haiti volt az első független állam latin-amerikában), ez nagyon hamar diktatúrák, puccsok és megszállások hosszú sorozatába fulladt, megy gyakorlatilag máig tart. Mindeközben óriási társadalmi problémák keletkeztek és tömegek nyomorogtak, illetve nyomorognak máig is.

Eredmény: 2006-ra az országot eredetileg borító dús trópusi erdők több, mint 98%-át letermelték. Az erdőirtások és a mezőgazdasági túlhasználat nyomán felerősödött a talajerózió, és az eredetileg mezőgazdasági művelésre alkalmas talajok ~50%-a mára már megsemmisült. Az áradások és a földcsuszamlások mindennaposak. A pusztítás már az űrből is látszik: az alábbi kép bal oldalán Haiti, a jobb oldalán a Dominikai köztársaság látható.



Az elmúlt évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a "természeti tőke" pusztulása Haitin oly mértékű, hogy a környezeti válság kezelése előfeltétele az ország társadalmi-gazdasági talpraállításának. Az alapjában nem környezetvédelmi fókuszú International Crisis Group
például azt emeli ki tavaly áprilisi jelentésének központi üzeneteként, hogy Haiti környezeti problémái olyan időzített bombát jelentenek, amellyel feltétlenül foglalkozni kell, ha az ország meg kívánja őrizni társadalmi és gazdasági stabilitását: "Haiti's environmental destruction is a time bomb that needs urgent attention if the country is to preserve its social and economic stability" (a jelentést beharangozó sajtóanyag első mondata).

Érdemes figyelmesen elolvasni ezt a mondatot még egyszer. Na ez az igazi "én megmondtam előre". Olyat, hogy geológiai törésvonalaknál földrengések lesznek, már régóta jeleznek előre a geofizikusok, több-kevesebb sikerrel. De hogy egy társadalom egy viszonylag súlyos, de mégiscsak egyszeri természeti katasztrófa után ne tudjon
talpraállni -- na ezt megjósolni, az már valami.

És mi a tanulság mindebből?

(1) Haiti esete jól példázza, hogy az emberiség mennyire rá van utalva a természet számos alapvető szolgáltatására, az úgynevezett ökoszisztéma szolgáltatásokra. Olyan szolgáltatásokra, melyeket a hétköznapi életben szinte észre sem veszünk, annyira természetesnek tartjuk őket: mint például a talajképzés és az eróziógátlás, a széndioxid és számos szennyezőanyag megkötése és közömbösítés, a kártevők fékentartása természetes ellenségekkel, a növények megporzása és magterjesztése, vagy a genetikai sokféleség fenntartása. Mindezek csak akkor válnak feltűnővé ha már nincsenek. Ne feledkezzünk meg róluk, különben -- mint azt Haiti lakosai is tették -- magunk alatt vágjuk a fát.

(2) A társadalmi intézményrendszerek leépülése (összeomlása) elkerülhetetlenül együtt jár a természeti környezet válságával. Az alapvető létbizonytalanságban élők nem tudnak (nem is akarnak) foglakozni a javak fenntartható használatával.
Túlnépesedett populáció --> túlhasznált környezeti erőforrások --> csökkenő eltartóképesség --> nyomor.
De az igazán szomorú, hogy egy ilyen esetben még a nyomor szülte populációcsökkenés (elvándorlás, humanitárius katasztrófák) sem tudja könnyen egyenesbe hozni a rendszert, mert a csökkent eltartóképességhez képest már egy kisebb populáció is túlságosan nagy lehet. Ez ugyanaz az "ökológiai katasztrófa" forgatókönyv, mely már igen sok virágzó civilizációt eltüntetett a bolygónk felszínéről (Húsvét szigetek, Maják, Mezopotámia, stb).

(3) Mindezek kapcsán nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy Haiti csak az első egy hosszú sorban. Egy olyan társadalomban, ahol évről évre több forrást használunk fel, mint amennyit a bolygónk megtermel, ahol a fenntarthatóság rendszeresen csak másodlagos szempont a "gazdaságosság" mögött, ott ugyanúgy a természeti tőke fokozatos felélése zajlik, mint a közelmúltban a kaotikus kormányzású, gazdaságilag elmaradott, és emiatt a világtól elszigetelt Haitiban. Azok számára, akik az esti tévéműsornál messzebbre tekintenek, már sokasodnak a fenntarthatatlanság jelei, és nyilvánvaló, hogy a jelenlegi társadalmi intézményrendszerünk nem képes érdemben kezelni a közeljövő nagy társadalmi-környezeti kihívásait (pl. éghajlatváltozás, erőforrások kimerülése (peak oil), növekedésfüggőség, stb.) Ezek elégtelen kezelése előbb-utóbb szükségszerűen válságokhoz, konfliktusokhoz vezet. A folyamatok, melyek az említett ősi civilizációk vesztét jelentették, és a világtól viszonylag elzárt kicsiny Haitin is megfigyelhetők, sajnos már nálunk is beindultak. Mint ahogy Haitin is együtt járnak a környezeti / társadalmi / politikai válságok, és egymás hatását erősítve alakítanak ki egy borzalmas csapdahelyzetet, amelyben egyre mélyebbre kerül az ország, úgyanúgy a világ más tájain is újabb terültekre gyűrűzhetnek át az egyes területeken kialkuló problémák. Az így kialakuló lejtőn azután nehéz megállni. És mivel egy ezernyi szállal összekapcsolt globalizált világban élünk, a világ semelyik része nem tud tartósan
kimaradni ezekből a folyamatokból.

Magyarország sem. A klímaváltozás és a peak oil hatásai bennünket sem fognak elkerülni. A társadalmi-politikai válság jelei is sokasodnak: a nyugdíjrendszer inog, az egészségügy finanszírozása fenntarthatatlan, az etnikai konfliktusok eszkalálódnak, a politikai populista demagógiába süllyed.

Ebből kellene kitörni. Vajon sikerülni fog?

További adalékok:
Egy elég jó összefoglaló Haiti környezeti válságáról
Egy hosszabb, érzékletesebb cikksorozat ugyanerről még 2003-ból (az amerikaiak szerepét egy kicsit szépíti, de ez a téma szempontjából most nem sokat számít)


Tovább...

2010. január 20., szerda

zöld blogháló

Boldog új évet, kedves kitartó olvasók!

Ideje már új posztot írni. Sajnos az utóbbi időben nagyon megszaporodtam a mindenféle ügyes-bajos, munkahelyi és családi teendők, és én egyre nehezebben tudok lépést tartani. A kijelző már bőven a piros tartományban van. Na de ennyi elég a panaszból, én nem magamról akarok blogot írni.

Ami most hirtelen átlendített a tétlenségi küszöbön az a következő Jand blogján olvasható megkeresés, amit én is megkaptam. Zöld blogháló? Nem rossz gondolat -- még ha olykor nem is értünk minden részletben egyet, de azért nagyjából egy irányba próbáljuk fordítani a szekeret. Ezen fellelkesülve én is feltettem most egy linkajánlót a jobb oldalra (még így is túl sok az üres hely itt...), és bátor szívvel merem ajánlani az itt található olvasnivalókat.

Jó olvasgatást -- és igyekszem én is hamarosan összedobni némi friss és érdekes olvasnivalót.

Tovább...

  © Blogger templates The Professional Template by Ourblogtemplates.com 2008

Back to TOP